Fotó: JövőTV

Pár évvel ezelőtt volt egy írás a BUKSZ-ban a következő címmel: „Hogyan tettük tönkre az egyetemeinket?” A cikkben egy holland és egy angol tudós ecsetelte azt, hogy az európai társadalmakban hogyan kezdik elveszíteni az egyetemek azt a funkciót, amit a középkortól kezdve kivívtak maguknak, és amiért széles körben megbecsülték ezeket az intézményeket. (Még meglepőbb volt számomra, hogy az angol szerző, ahogy írta, épp Oxfordot hagyta ott, mert megelégelte, hogy az angol kormány épp valamit előírt az ország egyetemei számára – mi itthon ekkortájt épp a kancellári rendszer és intézmény bevezetését kezdtük el nyögni.)

A cikkben az egyik szerző leír egy esetet: egy dél-koreai egyetemen járt, a vendéglátók büszkén mutatják legújabb „high-tech” szerzeményeiket; ilyen mérő, olyan szerkentyű, nano-pikto-mütyüröket mérő, szeletelő és adagoló mindenféle szerkezeteket. Szerzőnk, a messziről jött vendég bólogatott, aztán feltett egy ártatlan kérdést: jó, jó, de hol van az egyetem működésében, attitűdjében a kritikai szemlélet?

A vendéglátók nem értették a kérdést. Szerzőnk pedig afféle jó tudósként meg is fogalmazta a tételmondatát: a nyugati / fejlett / technokrata világ egyetemei elvesztették valahol azt a kritikai attitűdjüket, autonómiájukat, amelyekkel korábban rendelkeztek, és nem többek immár holmi felsőfokú szakképzéseknél, ahol – pl. – az állam által megrendelt szakembermennyiség és technológia futószalagszerű legyártása és előállítása zajlik.

Mindez most a Színházművészeti Egyetemmel kapcsolatosan jutott eszembe; illetve igazából már korábban is, hiszen a folyamat itthon, Abszurdisztánban nem most kezdődött. Kezdődött viszont azzal, hogy a rektor személyére az egyetemek szenátusa csak ajánlást tehet, folytatódott az intézmények választó és döntéshozó testületének semmiben sem felelős, viszont a pénzügyeket és az infrastruktúrát a kezében tartó kancellári tisztség bevezetésével… Aztán jött az állam, mint „megrendelő”: a (történelem)tanár képzés tekintetében például „megcsinálja” a NAT-ot és a kerettanterveket, és hozzá „rendel” az intézményektől képzést. Az eredmény: 2012-ben, amikor az akkor közzétett kerettantervek után kellett az intézményeknek kidolgozniuk az új, osztatlan tanárképzés mintatanterveit, szóba került, hogy ugyan miért kell az ókoros tárgyakat csak egy félévben tanítani. Az érv az volt, hogy de hát az iskolákban is fél év alatt végeznek az ókorral töriórán az 5. és 9. évfolyamon…

Az ilyen és ehhez hasonló érvelések messze a legpusztítóbbak az egyetem, mint eszme tönkretétele szempontjából. Az egyetem, középkori hagyományainak megfelelően elsősorban is autonómia: épületeiben, testületeiben egyaránt. Az egyetem ott kezdődött annak idején Bolognában, Párizsban, Oxfordban és Cambridge-ben, hogy az államnak (főhatalomnak) a szó szoros értelmében semmi köze nincs ahhoz, és azokhoz, ami és aki az akár valóságos, akár szimbolikus falai között van – az egyetem önkormányzat, mégpedig – figyelem, HÖOK! – elsősorban a diákok önkormányzata. (Párizsban azokat a tanárokat, akik rosszul vagy hanyagul tanítottak, a 12. században megverték…)

Ezért (is) tetszik, amit most a Színházművészeti Egyetem diákjai, a hallgatói önkormányzat szervezésében csinál. Végre egy hallgatói önkormányzat, amely nem az éves hallgatói buliünnep szervezését tekinti fő céljának, hanem valóságosan is érdekképviselet – nemcsak a diákoké, hanem az intézményé is, hogy ne csak nevében hívják egyetemnek.

Szerző: Buhály Attila, PhD főiskolai docens, Nyíregyházi Egyetem, Történettudományi és Filozófiai Intézet