Olvasom a Magyar Nemzetben a Maruzsa Zoltánnal készített interjút az elmúlt tanévről, az – úgynevezett – digitális oktatásra való átállásról. A köznevelésért felelős államtitkár szerint az elmúlt időszak egyik sikertörténete az, hogy „úgy tudtunk átállni az új munkarendre, hogy egyetlen napot sem szünetelt az oktatás”.

Az interjút készítő újságírónak nevezett személy persze lelkesen alá is kérdez a sikertörténet újabb elemeinek felsorolásával. Én ugyanakkor én itt egy picit máris megállnék, magamban ugyanis halkan felsikít a tanárképzéses, szakmódszertanos, az egyetem gyakorló- és partneriskoláival ebben a félévben is kapcsolatot tartó, a gyakorló hallgatókat nyomon követő oktató. Március 16., a vészhelyzet kihirdetése óta sajátos eufemizmus a kormány és a sajtója kommunikációjában, hogy „digitális oktatásra”, horribile dictu „távoktatásra” álltunk át ezzel a valamiféle „új munkarenddel”.

Államtitkár urat sajnos ki kell ábrándítanom.

Nem álltunk át ugyanis semmiféle új munkarendre. Ha visszaemlékezünk a március közepi időszakra, leginkább a kapkodás, a rögtönzés volt jellemző, mintha az egyik pillanatról a másikra mozgó autóban kellene kereket cserélni. Ez, abban a helyzetben, ugyanakkor természetesnek is tűnt; tanárok kezdtek el ismerkedni a Google Classroommal, Facebook-csoportok létrehozásának metodikájával. (Isten ments, hogy ilyen helyzetben valami/valaki „felsőbb” központi okostojás személy vagy intézmény határozza meg a kereteket és az eszközöket…) Aztán sikerült, ahogy sikerült, Facebook-posztokban, személyes beszélgetésekben, ismerősöktől garmadában lehet hallani jó és elrettentő példákról egyaránt, „feleléskor” a webkamera látószögén kívülről súgó szülőtől, testvértől kezdve a „dolgozatok” feladatait Snapchaten közösen megbeszélő tanulókig. (Bár a kooperáció is egy fontos kompetencia, amit ezzel mégiscsak sikerült fejleszteni, de aligha ez lehetett ebben az esetben a konkrét cél…)

Viszont most már eltelt egy kis idő, vannak tapasztalatok, levonható tanulságok, jó lenne ezeket valahogy összeszedni. Ebben az esetben esetleg kiderülne, hogy a „digitális oktatásban” a „digitális” pusztán csak egy eszköz. Esetleg az, hogy az oktatás „tantermi” vagy „távolléti” mivolta nem csupán eszközváltást jelent, hanem módszerváltást is kellene, hogy jelentsen. Hogy bizonyos keretek és paradigmák másként működnek „tantermi” és „távolléti” formában. Hogy erre felkészülni az iskolák, a tanárok részéről hatalmas meló, „paripa és fegyver” kell hozzá. (Hogy a pénzt ne is említsük…) Hogy a „távoktatás” egy komplex rendszer, nem lehet egy hétvége alatt bevezetni. Hogy a „távoktatás” (az igazi!) komplex és algoritmikus rendszeréből mit tudunk, akarunk, lehet egyáltalán átemelni a közoktatás gördülékenységének elősegítésére. Hogy hogyan, milyen módszertani elvek mentén taníthatjuk meg a gyerekeket a produktív digitális eszközhasználatra. Hogy hogyan lehetne a digitalizáció (online információkeresés, megosztás, tartalomkészítés) a pedagógia, a tanulás-tanításszervezés hatékony „szolgálólánya”?

Ehelyett az oktatási kormányzat hátradől, szívélyesen megpaskolja a saját vállát, hogy milyen szuper munkát végzett. Valójában viszont reflexiós lehetőségek nélkül egy sajátos „ami kerek, emeljük, ami szögletes, gurítsuk” világ alakult ki, amelyben a legfőbb tanulság a közoktatásért felelős államtitkár szerint az, hogy majd az érettségik előtti két hétben, valamint az ünnepi hosszú hétvégék miatti szombati tanítási napokon „lehet majd” digitális munkarendet bevezetni.

A buborékban illetékeséknek ennyi esik le.