Mindig érdekes, hogy nyár közepén, egy fesztivál keretében egy vezető politikus, jelen esetben például Magyarország miniszterelnöke mit mond, miket árul el ingujjban, a diplomáciai protokolloktól mentesen politikai, közéleti hitvallásáról.

Így volt ez mindig Orbán Viktor tusványosi beszédeivel is, ami most, a rendezvény évfordulójához kapcsolódva, egy visszatekintéssel kezdődött: hogyan élte, éltük meg ezt a 30 évet, ami – tágabb összefüggésben – a rendszerváltás óta eltelt.

Összehasonlítva azzal, hogy mennyit változott az ország 30 év alatt, érdemes összehasonlítani azokkal az időszakokkal, amikor válságos, háborús állapot elmúltával békésebb korszak köszöntött az országra – mi változott, fejlődött az akkori mintegy 30 évben?

1711, a szatmári béke után 30 évvel 1741-et írtunk: ekkor már egy éve Mária Terézia a magyar uralkodó, egy éve tart az osztrák örökösödési háború, éppen túl vagyunk a nevezetes „életünket és vérünket” felkiáltáson, a magyar rendek a támogatásukról biztosítják a királynőt; túl vagyunk azon a kiegyezésen, ami meghatározza a két birodalomrész, az osztrák örökös tartományok és Magyarország közötti közjogi játékszabályokat, folyik az ország újjáépítése (vö. Nyíregyháza „újraalapítása”), nemsokára megszületnek azok a rendelkezések például az oktatás és az adóztatás területén, amelyek a kor keretei között lehetővé teszik az ország felvilágosult és racionális működtetését.

1867, a kiegyezés után 30 évvel, 1897-ben már túl vagyunk a millenniumon, Budapest világváros, az ország vasúthálózata gyakorlatilag teljes, és bármilyen felemás módon is, de az ország polgárosodási folyamata közjogi tekintetben is végbemegy, sőt, Magyarország (Németország és Svédország után) Európa harmadik leggyorsabban fejlődő gazdasága.

Apropó polgárosodás. A miniszterelnök sok mindent kiemelt az elmúlt 30 év „eredménye” tekintetében, volt például szó „a magyar nemzet új létformájáról”, bármit is jelentsen ez… Egyvalaminek a hiánya azonban rendkívül szembeszökő volt, már csak azért is, mert valamikor a Fidesz kommunikációjának központi elemét képezte: a polgári Magyarországról. Talán mert ebben a tekintetben a legnagyobb a defektus az utóbbi 30 év lehetőségei és folyamatai tekintetében?

A beszédnek, mondhatni szinte már szokásos módon, alapeleme volt egyfajta háborús retorika. Orbán Viktor a saját – nevezzük így, mert ő fogalmazta meg így – „illiberális”, vagy „nemzeti” demokráciafelfogásával szemben felvázolta a „liberális” demokrácia rémképét. Messzire vezetne most részletesen elemezni azt, amit mondott a mumusként szereplő liberalizmusról, annyit azonban ki lehet jelenteni: annak köze sincs a liberális (politikai) filozófiához, annál inkább valamiféle gonosz Hókuszpókhoz, aki szegény Aprajafalva-Magyarországot fenyegeti. Azt persze nem kell feltétlenül számonkérni egy miniszterelnöktől, hogy nem teljesen járatos bizonyos eszmetörténeti irányzatok területén – mégsem egy filozófiaprofesszorról van szó, hanem egy politikusról. Az azonban már problémás dolog, ha az illető politikus különböző, sokszor egymással köszönőviszonyban sem levő összetevőkből valamiféle ellenségképet gyárt. Ebben az esetben – és ez újra és újra visszaköszön a Fidesz frazeológiájában – a közéleti viták helyét átveszi a harc: harci helyzetben pedig nincs helye az „egyrészt-másrészt” vitakultúrájának. Ebben az esetben a különböző törvényeknek – ezt említem példaként, mert Orbán Viktor is ezt használta – az Európai Unió Bírósága elé vivése támadás, és nem arról van szó, hogy az adott törvény éppenséggel nem felel meg bizonyos normáknak; vagy éppen bizonyos személyek bizonyos tisztségre való meg nem választása az Európai Parlamentben hazaárulás, nem pedig arról van szó, hogy egész egyszerűen nem látjuk alkalmasnak az adott jelöltet az adott pozícióra, vagy nem bízunk abban, hogy az adott pozíciót be tudja tölteni.

Apropó, bizalom. Ennek a harci retorikának van néhány nagyon súlyos következménye. Az egyik összefügg azzal, amit Orbán Viktor mondott; de nem úgy, ahogy mondta. A miniszterelnök arról beszélt például, hogy az a Finnország „oktat ki” minket demokráciából, ahol nincs is Alkotmánybíróság, ill. az alkotmányosság őrének szerepét pusztán egy parlamenti bizottság látja el. Nem ismerem a finn jogrendet, bizonyára ez a helyzet. Sőt, ad absurdum, személy szerint pusztán csak azt, hogy Magyarországon is így legyen, nem feltétlenül tartanám ördögtől valónak. Ami miatt viszont ez a mai Magyarországon megvalósíthatatlan: az állandó és permanens bizalomhiány.

Ha megnézzük a fent említett 18. és 19. századi példákat, látszik, hogy minden kataklizma után azért többé-kevésbé pofás kis országot tudtunk építeni – ha békén hagytuk egymást. Ha nem, és itt jön a 20. század történetének figyelmeztetése, akkor annak oka a politikai szereplők, a különböző érdekcsoportok közötti totális bizalomhiány volt. Az elmúlt 30 év legnagyobb deficite az, hogy ez a bizalomhiány nem mérséklődött, sőt, 2010 óta tovább növekedett. A miniszterelnök éppenséggel láthatja az azt követő időszakot egyfajta „nemzeti rendszerváltásnak”, de ez – sajnos – alulnézetből egyre inkább nem más, mint amikor a hülyegyerek elszabadul a homokozóban…

És itt van a második probléma, nevezetesen hogy a kormányrudat a kezében tartó elit fokozatosan elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Ez a 20. században az ország sorsára nézve többször is tragikus következményekkel járt; most egyelőre még „csak” annyit látunk, hogy egy EMMI-államtitkár marhaságokat beszél a pedagógusok óraterheléséről és fizetésemelkedéséről. Ebben a helyzetben a tusványosi miniszterelnöki beszéd nem más, mint egy sajátos „hajlított” valóság. Olyan, mint a székesfehérvári stadion: szép, szép, minden a helyén van, az ülések, a világítás, minden csilivili. Csak éppen jön egy svájci másodosztályban szereplő gárda, és lazán kipattintja a csapatot.